Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2020.11.22

4. A tonglen gyakorlat

" Milyen a valódi segítség?

Kalu Rinopche minden szempontból különleges tanító volt, akit általában Tibet egyik legnagyobb modern kori mesterének tartanak. Fiatalkorában úgy döntött, hogy teljes szívből követi a megvilágosodás útját, ezért felhagyott addigi életével, és magányos meditációba kezdett a tibeti hegyek barlangjaiban. Hihetetlen, de tizenhárom évet töltött meditációval, a világtól visszavonultan. Egy különleges szent ember híre kezdett terjedni Tibet-szerte, és ájtatos világi hívők ételt kezdtek hordani neki, mindig az elé a barlang elé téve le, ahol éppen meditált. Végül aztán a Karmapa, aki Kalu hagyományában a „pápának” felelne meg, felkereste őt, és ellenőrizte Kalu önmagára ébredését, majd bejelentette, hogy meditatív önmegvalósítása olyan szintű, mint Milarepáé, aki Tibet legnagyszerűbb jógija és bölcse volt. A Krampa azzal bízta meg Kalut, hogy vigye el a Buddha-dharmát Nyugatra. Kalu vonakodva ugyan, de feladta magányos életét, és Nyugatra utazott, hogy meditációs központokat hozzon létre. Halálakor, 1989-ben, már több mint háromszáz olyan meditációs központ létezett világszerte, amelyet ő alapított, és több nyugati embert avatott be a Dharmába, mint bárki más a történelem folyamán. A Kálacsakra-meghatalmazás alatt, ugyanazon az éjjelen, amikor Treya megálmodta a „Treya” nevet, én az álmodtam, hogy Kalu átadott nekem egy varázskönyvet, mely tartalmazta a világegyetem összes titkát. Röviddel a Kálacsakra után Treyával egy tíznapos „bölcsesség-átadás” elvonulásra mentünk, melyet Kalu tartott a Los Angeles melletti Big Bearben. Mint már említettem, nem gondolom, hogy a buddhizmus a legcélravezetőbb, az egyedüli út. Nem is nevezném magam buddhistának, ahhoz túl sok minden köt a védánta hinduizmushoz és a keresztény misztikához, számos egyéb mellett. De muszáj egy utat kiválasztani, ha gyakorolni szeretnénk, és az enyém a buddhizmus volt. Így aztán Chesterton szellemes megjegyzése engem is utolért: „Minden vallás egyforma, különösen a buddhizmus.” Amiben szerintem a buddhizmus kiemelkedő, az a teljessége. Külön gyakorlatokkal rendelkezik a fejlődés minden magasabb szintű szakaszára – az okkultra, a szubtilisra, a kauzálisra és a végsőre. Fokozatos gyakorlási rendszere végig vezeti az embert – a fejlődés egyik lépésétől a másikig – e szakaszok mindegyikén, s határt csak az egyén fejlődésre és transzcendenciára valóképessége szab.A „bölcsesség-átadás” elvonulás bevezetés volt mindezekbe a gyakorlatokba és szakaszokba. Ez az elvonulás különösen fontosnak bizonyult Treya számára, hiszen innentől kezdve meditációs praxisának jellege alaposan megváltozott. A tibeti buddhizmus az általános spirituális utat három fő szakaszra osztja (melyek számos további szakaszokra oszthatók). Ezek: a hínajána, a mahájána és a vadzsrajána. A hínajána az alapgyakorlat, a minden buddhista iskolában megtalálható alapvető, központi gyakorlat. A vipasszaná vagy belátás-meditáció központi szerepet játszik ebben a szakaszban, ezt gyakorolta Treya majdnem tíz éven át. E gyakorlás során az ember kényelmes testhelyzetben (lehetőleg lótusz- vagy fél lótuszülésben, ha nem tud, akkor törökülésben) ül, és „puszta figyelmét” arra irányítja, ami felmerül, külsőleg vagy belsőleg, anélkül, hogy megítélné, elítélné, követné, elkerülné vagy vágyakozna utána. Csak tanúja a felbukkanó dolgoknak, részrehajlás nélkül, majd útjára engedi. E gyakorlat célja belátni, hogy az elkülönült ego nem egy valós, szubsztanciális entitás, hanem tünékeny, mulandó érzetek láncolata, hasonlóan minden máshoz. Amikor valaki felismeri, mennyire „üres” az ego, akkor megszűnik azonosulni vele, nem védelmezi, nem aggódik miatta többé, s ez megszabadítja őt a krónikus szenvedéstől és boldogtalanságtól mely abból fakadt, hogy olyasmit védelmezett, ami nem is létezik. Wei Wu Wei soraival:

 


Miért vagy boldogtalan?
Mert a 99,9%-a mindannak, amire gondolsz,
És mindannak, amit teszel,
Az énedről szól,
Pedig az nem is létezik.

A „bölcsesség-átadás” elvonulás első néhány napját ennek az alapvető gyakorlatnak szenteltük. Persze minden résztvevő gyakorolta ezt már bőven, de Kalu kiegészítette a saját instrukcióival. Bármilyen mélyreható is ez a gyakorlat, még mindig nem teljes, hiszen jelen van egy finom kettősség magában a tiszta, tanúskodó éber tudatosságban. Szakkifejezésekkel sokféleképpen el lehetne ezt magyarázni, de a legegyszerűbb a következő: a hínajána szint az egyén megvilágosodását célozza meg, de nem törődik mások felébredésével. Ez nem azt bizonyítja, hogy az ego nyomokban megmaradt? Hiszen magunkkal törődünk, de másokkal nem. Míg tehát a hínajána tanítások az egyén megvilágosodását hangsúlyozták, addig a mahájána tanítások egy lépéssel tovább mennek, és az összes lény megvilágosodását tűzik ki célul. Ennélfogva ez az ösvény legfőbbképpen az együttérzés ösvénye, de nem csak elméletben, hiszen konkrét gyakorlatok vannak elménk és szívünk együttérzésének fejlesztésére. A legelső e gyakorlatok sorában a tonglen, mely „küldés-fogadás” -t jelent. A vipasszaná gyakorlásában elért biztos alapok után az ember áttér a tonglenre. Ez a gyakorlat olyan hatékony és olyan átformáló erejű, hogy egészen a közelmúltig nagyrészt titokban tartották Tibetben. Ezt a gyakorlatot fogadta szívébe Treya.

 


Végzése a következő:
A meditációban képzelj el vagy vizualizálj valakit, akit ismersz és szeretsz, és aki nagyon szenved – betegségtől, valakinek az elvesztésétől, depressziótól, fájdalomtól, szorongástól, félelemtől. Belégzéskor képzeld el, hogy az adott személy összes szenvedése – sötét, fekete, füstszerű, szurkos, vastag és súlyos felhőzet formájában – beáramlik az orrlyukadon, le egészen a szívedig. Tartsd benn ezt a szenvedést a szívedben. Kilégzéskor gyűjtsd össze minden békességedet, szabadságodat, egészségedet, jóságodat és erényedet, és küldd az adott személy felé gyógyító, felszabadító fény formájában. Képzeld magad elé, ahogy az egészet magába fogadja, és tökéletesen szabaddá, oldottá és boldoggá válik. Ismételd ezt meg néhány lélegzetvétellel. Majd képzeld el azt a várost, ahol ez a személy él, és belégzéskor fogadd magadba a város összes szenvedését, és küldd helyébe a saját egészséged és boldogságod az ott lakóknak. Azután tedd ezt meg az egész államért, az egész országért, az egész bolygóért és a világegyetemért. Befogadod az összes lény szenvedését, és egészséget, boldogságot és erényt küldesz helyette. Amikor az embereket ebbe a gyakorlatba bevezetik, eleinte általában igen hevesen, szinte ösztönösen elutasítóan reagálnak. Így voltam ezzel én is. Magamba fogadni azt a fekete szurkot? Viccelsz? És ha belebetegszem? Ez őrültség, ez veszélyes! Amikor Kalu először ismertette nekünk a tonglen utasításait, melynek gyakorlásával az elvonulás középső részét töltöttük, egy hölgy felállt a körülbelül százfős hallgatóságból, és kimondta azt, ami szerinte mindenkit foglalkoztatott:

 


- Mi történik, ha olyasvalakivel végzem ezt el, aki igazán beteg és magam is
belebetegszem?
Kalu tétovázás nélkül rávágta:
- Azt kell gondolnod: „De jó, működik!”
Ez volt az egésznek a lényege. Ekkor lehullt rólunk „önzetlen buddhistákról” a lepel, és kiderült, hogy az egónk rabjai maradtunk. Azért még hajlandóak vagyunk gyakorolni, hogy mi magunk megvilágosodjunk, csökkentsük saját szenvedésünket, de mások fájdalmát magunkra venni, akár csak képzeletben? Azt már nem!

 

 

A tonglent pont azért találták ki, hogy lenyesegessük magunkról egoista öntömjénezésünket, önmagunk előtérbe helyezését, önvédelmi mechanizmusainkat. E gyakorlat felcseréli az ént a másikkal, így mélyen aláássa az alany-tárgy kettősséget. Azt kéri tőlünk, hogy éppen azon a ponton aknázzuk ki a dualizmust amitől a legjobban félünk: ahol mi magunk megsérülhetünk. Hogy ne csupán beszéljünk a mások szenvedései iránti együttérzésünkről, hanem hajlandóak is legyünk szívünkbe zárni fájdalmukat, és cserébe felszabadítani őket. Ez az igazi együttérzés, a mahájána ösvénye. Bizonyos értelemben ez a buddhista megfelelője annak, amit Krisztus tett: hajlandónak lenni magunkra venni a világ bűneit, és ezáltal megváltoztatni az embereket (és magunkat). A lényege eléggé egyszerű: az igazi Én számára, vagyis az egyetlen Én számára az én és a másik könnyedén felcserélhető egymással, hiszen mindkettő egyenlő, az egyetlen Én számára a kettő egyre megy. Ez fordítva is igaz: ha nem vagyunk képesek behelyettesíteni az ént a másikkal, akkor ki vagyunk zárva az egyetlen Én éber tudatosságából, a toszta nem kettős éberségből.

 

Mások szenvedésének magunkra nem vétele saját szenvedésünk kalitkájába zár bennünket, melyből nincs menekvés, hiszen a kis énünkben rekedünk. Ennyi. William Blake szavaival: „Csak nehogy a végítélet eljöjjön és még életben találjon, hiszen akkor megragad és önmagam kezébe helyezi sorsom!” Fura dolog történik, ha valaki egy ideig gyakorolja a tonglent. Először is, senki se betegszik bele. Nincs tudomásom egyetlen olyan komoly esetről sem, amikor is valaki a tonglen miatt ágynak esett volna, bár sokan közülük kibúvóként használták félelmüket, csak hogy ne kelljen gyakorolniuk. Sokkal inkább azt veszed észre, hogy nem borzadsz vissza, ha szembe kell nézned akár a saját, akár mások szenvedésével. Már nem menekülsz a fájdalom elől, hanem rájössz, hogy elkezdheted átalakítani azáltal, hogy egyszerűen hajlandó vagy befogadni, majd elengedni. A valódi változások benned indulnak el, annál az egyszerű oknál fogva, hogy kész vagy az egót védelmező szokásaidtól megszabadulni. Elkezded feloldani az én-másik feszültségét, hiszen felismered, hogy csak egyetlen Én létezik, s az tapasztal minden fájdalmat, s az örül minden sikernek. Mi értelme irigykedni másokra, amikor csak egyetlen Én létezik, aki élvezi a sikert? Ezért fejezik ki a tonglen „pozitív” álláspontját ezzel a mondással: Örvendek mások erényeinek. Hiszen az egyenlő az enyémmel a nem kettős éber tudatosságban. Csodálatos „egyenlőség-tudat” fejlődik ki, mely aláássa egyrészt az önhittséget és a büszkeséget, másrészt a félelmet és az irigységet. Amikor az együttérzés mahájána ösvényén már biztos lábban járunk, amikor az én és a másik felcserélhetőségét már felismertük, legalábbis bizonyos mértékig, akkor készen állunk arra, hogy rálépjünk a vadzsrajána útjára.

 

A vadzsrajána egyetlen kompromisszumot nem ismerő alapelven nyugszik: kizárólag a Szellem létezik. Ahogy az ember tovább folytatja az alany-tárgy kettősség minden formájának aláaknázását, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy minden jelenség, magas – és alacsonyrendű, szent és profán, teljességgel és egyforma mértékben a Szellem vagy Buddha-tudat tökéletes megnyilvánulása, ékessége. Felismeri, hogy az egész megnyilvánult világ saját éber tudatosságának játéka csipán, üres, fényes, tiszta, korlátok nélküli és önkéntelen. Az ember megtanulja, hogy ne annyira keresse az éber tudatosságot, mint inkább örömét lelje benne, játszadozzon vele, hiszen kizárólag az éber tudatosság létezik. A vadzsrajána az éberséggel, az energiával a fénnyel való játék ösvénye, azon örök bölcsesség visszatükrözésé, hogy a világegyetem az isteni játéka, és tenmagad vagy (minden érző lénnyel egyetemben) ez az isteni. A vadzsrajána ösvénye három fő részre osztható.

 

Az elsőben (külső tantrák) magad elé vagy a fejed fölé vizualizálod az Istenséget, miközben képzeled, hogy gyógyító energia- és fényözön hullik rád, mely áldásban és bölcsességben részesít. Ez természetesen az okkult, a hetedik szint, ahol az ember először kapcsolatba lép az Istenséggel. A második részben (alsó szintű belső tantrák), az Istenségként vizualizálod magad, és bizonyos szótagokat vagy mantrákat ismételgetsz, melyek az isteni beszédet jelenítik meg. Ez a szubtilis, nyolcadik szint, az Istenséggel való egység megszilárdulásának szintje. Végül a harmadik részben (magas szintű belső tantrák, mahámudrá és magá-ati) az ember feloldja mind az énjét, mind az Istenséget a tiszta, megnyilvánulatlan ürességben, a legfelsőbb azonosulás kauzális szintjén. Ezen a ponton a gyakorlat már nem vizualizációból, mantra- recitálásból vagy konventrációból áll, hanem abból a felismerésből, hogy saját éber tudatosságunk mindig is megvilágosodott volt. Mivel minden létező már a Szellem, ezért lehetetlen elérni a Szellemet. Mindenütt csak a Szellem honol, így hát egyszerűen elpihenünk magának a tudatnak a spontán természetében, erőfeszítés nélkül elfogadva mindent, ami felmerül, mint saját primordiális létezésünk ékességeit. A megnyilvánulatlan és a megnyilvánult, azaz az üresség és a forma egyesülnek saját éber tudatosságunk tiszta, nem kettős játékában – ezt a stádiumot tekintik a legfelsőbb állapotnak, mely nem is állapot immár.

 

Kalu Rinpőche szavait az elvonuláson (és a Kálacsakra meghatalmazáson) egy briliáns idősebb tanítványa, Ken McLeod tolmácsolta, akivel Treyával együtt szoros barátságba kerültünk. Ken egyébként lefordított egy kulcsfontosságú tibeti szöveget a tonglen gyakorlatról – The Great Path of Awakening (A felébredés nagy útja, Shambhala Kiadó) -, melyet melegen ajánlok mindenkinek, akit érdekel ez a gyakorlat. Treya, Kalu irányítása alatt és Ken segítségével, kibővítette a vipasszani gyakorlatait a tonglennel és az Istenség-jógával (Csenréziként, az együttérzés Buddhájaként vizualizálva önmagát). Én hasonlóképpen tettem. Treya azzal kezdte a tonglen gyakorlását, hogy befogadta az én tahoe-i egyéves fájdalmamat és szenvedésemet, én pedig ugyanezt tettem az övével. Ezt fokozatosan kiterjesztettük, hogy végül minden érző lényt magunkba fogadjunk.

 

Az elkövetkező éveinkben legfőképpen ezt az ösvényt gyakoroltuk. Az is leginkább ennek a tonglen gyakorlatnak volt köszönhető, hogy Treya együttérzése olyannyira elmélyült mások szenvedési iránt. Beszélt arról, hogy milyen szoros kapcsolatban érezte magát minden lénnyel, egyszerűen azért, mert mindenki szenved. A tonglen gyakorlása lehetővé tette számára, különleges értelemben, hogy megváltsa saját szenvedését, a rákkal való megpróbáltatásait. Ha jártasságot szerzünk a tonglenben, azt tapasztaljuk, hogy fájdalom, szorongás vagy depresszió esetén a belégzéskor majdnem önkéntelenül az jut az eszünkbe, hogy „Hadd engedjem be magamba az összes ilyen fájdalmat!”, majd kilégzéskor kiengedem magamból. Ez azzal az eredménnyel jár, hogy megbarátkozunk a szenvedéssel, szinte belelépünk. Nem borzadunk el, ha szembe kell néznünk a fájdalommal, hanem eszközként használjuk, hogy általa minden szenvedő lénnyel kapcsolatba kerüljünk. Magunkba fogadjuk, és átalakítjuk azáltal, hogy egyetemes kontextusba helyezzük. Immár nem kizárólag rólunk és a mi elszigetelt fájdalmunkról van szó, hanem egy esélyről, hogy mindenki mással érintkezésbe lépjünk, akinek fájdalmai vannak, egy esélyről, hogy felismerjük, „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek”. A tonglen, vagyis az együtt érző szerepcsere egyszerű gyakorlata – Treya úgy találta – saját szenvedését váltotta meg, értelemmel ruházta fel, összefüggéseibe helyezte, kiemelte őt „saját” elszigetelt megpróbáltatásaiból, és behelyezte az emberiség, mint egész szövedékébe, ahol már nem volt többé egyedül. Legfőképpen pedig abban segített neki (és nekem is), hogy a saját és mások betegségeivel és szenvedésével kapcsolatos ítéleteitől megszabaduljon. A tonglen gyakorlásakor nem választjuk el magunkat a szenvedéstől (legyen szó akár a magunk, akár mások szenvedéséről); egyszerűen, közvetlenül és együttérzéssel viszonyulunk hozzá. Nem határoljuk el magunkat tőle, és nem is gyártunk mindenféle elméletet az okairól vagy arról, hogy az illető mivel „hozta magára”, vagy hogy mi a valódi „jelentése”. Ezzel a hozzáállással nem támogatjuk a szenvedő embert, sokkal inkább eltávolítjuk magunkat tőle. Hiába gondoljuk rendkívül „hasznosnak” kedvenc elméleteinket, végső soron csak azt közöljük velük, hogy „hozzám ne érj!” "

 

-Áldás és állhatatosság-